– Bár történne valami csoda! – mondta Jan, miután letette a telefont. – Valami istenverte csoda.

– Nem szeretnéd, ha tényleg csoda történne – felelte Alecta. – Ha csoda történne, összed?lne a világod. Ha csoda történne, kénytelen lennél tényként kezelni mindazt, amit most babonaként simán figyelmen kívül hagysz.

– Fogd be! – nézett Alectára Jan. A fekete pultra tette a csészét, olyan er?vel, hogy kilöttyent bel?le a kávé. – Mi a frászt okoskodsz mindig? Elegem van ebb?l.

– A véremben van. – Alecta elvette a férfi csészéjét, és egy kortyra kiitta bel?le a maradék kávét. – Na meg okos is vagyok, az a helyzet.

– És te miben bízol akkor? – kérdezte Jan. Ellépett Alecta mell?l, az ablak és a fény felé. Odakint hétágra sütött a nap. Hosszú level? pálmafák nyújtóztak a langyos, koradélutáni szélben.

– Én? Neked fontos, hogy Serge ne jöjjön vissza soha többé. Te akarod átvenni a helyét. Nem én. Nem tudsz, nem is akarsz neki megbocsátani.

– Téged nem érdekel az egész. Téged nem, ugye? – Jan kinyitotta az ablakot. El?halászott az öltönye zsebéb?l egy cigarettát, és rágyújtott. Ki akarta fújni a füstöt az ablakon, a kertbe, de a huzat nem hagyta. – Mert neked mindig jó úgy minden, ahogy van. Mert te mindenre marhára ráérsz.

– Pocsék volt ez a kávé – fintorgott megkésve Alecta. – Meg kéne tanulnod kávét f?zni.

– Hogy mi az isten van? – fordult vissza az ablakból Jan. – Te itt a kávén izélsz, miközben én fontos dolgokról beszélek? Kit érdekel az a rohadt kávé? Különben is egy automata f?zte!

– Túl sok benned a harag. Túl sokszor emlegeted az égieket.

– Ártottam bárkinek is? – Jan rágyújtott egy második cigarettára. Már meg sem próbálta kifelé fújni a kesernyés szagú füstöt. – Árthatnék, de nem teszem, pedig okom is lenne rá. Komoly okom, az istenit!

– Folyamatosan ártasz – mondta Alecta. A pultnak támaszkodott, bent, a félhomályban. Csak a vállára esett némi aranyló napfény. – A gondolataiddal, a vágyaiddal. A dühöddel. És tudod, mi a legszarabb, Jan?

– Mi a legszarabb, Alecta? – A férfi eldobta a csikket, és eltaposta a padlón. – Szeretném, ha elmondanád nekem, mi a legszarabb, Alecta, mert magamtól nem tudom, mi a legszarabb, Alecta, az istenit! Hányszor kértelek már, hogy ne mondogasd a nevem, észreveszem anélkül is, hogy valami fontosat akarsz mondani. Valami okosat megint, Alecta!

– Az a legszarabb – biccentette oldalra a fejét a n? –, hogy magadnak ártasz a legtöbbet. Azért mondogatom a nevedet, hogy észrevedd, hogy itt vagy, és hogy magaddal szúrsz ki a legjobban.

– Kösz – mondta a férfi, és visszafordult az ablak és a kert felé. A láthatáron, a zöld dombokon túl, az óceán fölött felh?k gy?ltek. – Hé, Frank – hajolt és kiabált ki a csendbe Jan. – Hé, Frank!

– Igen, uram? Megyünk valahová? – kérdezett vissza ugyanolyan hanger?vel egy érdes hang valahonnét balról, a garázsok fel?l.

– Negyed óra! – ordította Jan, majd újra Alectára nézett.

– T?lem is nagyon szeretnél megszabadulni. És meg is fogsz. Hamarosan – mondta Alecta. – Gondolod, hogy nem tudom, minek jársz pszichológushoz? Hogy felkészítsd magad, azért.

– És te minek jársz pszichológushoz? – hunyorgott a sötétbe Jan. – Úgy mondod, mintha te nem járnál pszichológushoz, és különben is, ne lelki terrorizálj itt engem burkoltan, és ne tereld el a szót a lényegr?l!

– Én azért járok hozzá, mert elszámolnivalóm van vele – felelte Alecta. Még mindig ugyanott állt, látszólag mozdulatlanul. – A lényegre pedig te nem vagy hajlandó figyelni. Csodákat vársz, miközben tele vagy gy?lölettel. Azt kívánod, bár meghalna Serge, azt kívánod, bár történne csoda, de nem fogod fel, hogy egy csoda kifacsarná az egész világodat, durvábban felébresztene, mint a világ legjobb kávéja. Egy tagadhatatlan csoda a kényelmes, hétköznapi bizonytalanságot borzalmas bizonyossággal töltené be, Jan. Biztosra tudnád, hogy vannak a sorsoddal játszó, abba beavatkozó er?k, de nem tudnád, hogy mit akarnak, és nem tudnád, hogy tehetsz a kedvükre. Nem akarsz ilyen er?kkel, istenekkel, Istennel játszani, Jan. Nem a te ligád. Vagy mégis ezt szeretnéd?

– Ezt, az istenit, ezt szeretném! – fakadt ki Jan. Öles léptekkel a b?rkanapéhoz sietett, és ledobta magát. – Azt szeretném, ha csoda történne, és holnaptól soha többé nem hallanék Serge-r?l, meg, ha már itt tartunk, rólad sem, bizony, ha te is elt?nnél vele együtt, végre, azt szeretném. De Serge holnap hazajön és aláírja azt a rohadt szerz?dést, ami miatt egy év múlva földönfutók leszünk, mert nem látja át, hogy mi a büdös nagy helyzet itt délen. Mert apámnak persze ?t kellett az igazgatói székbe ültetni, nekem meg itt hagyott téged. Na, ez van, ezt gondolom, igen, és hidd el, egy csoda segíthet csak ezen az egészen.

– Egy rendes kávét se tudsz f?zni, mihez kezdenél apád cégével?

– Tudod, mit mondott a pszichológusom? – kérdezte a férfi. Lehunyta a szemét, és összekulcsolta a tarkóján a kezét. – Azt mondta, el kéne hogy felejtselek. Úgy kéne tekintenem rád, mint egy képzelt barátra, akit az ember egy szép napon kirak az életéb?l, mert már csak ny?g. Azt mondja, nem teszel jót nekem, és ha szétválnánk, hamarosan rájönnék, hogy csak kitaláltalak. Hogy nem is ismerlek, csak rád vetítek valamit magamból, azaz amit ismerni vélek bel?led, az az én fantáziám. Szétválunk, és te hamarosan elt?nsz. Visszaolvadsz belém. Furcsa a valóság, Alecta. Egyszerre vagy valós és csak képzelt, ha igaza van a pszichológusomnak, nem? Itt vagyok veled fizikailag, de mégsem veled vagyok, hanem saját fantáziámmal.

– Én is hozzá járok – mondta Alecta, és elindult az ablak felé, oda, ahol nemrég Jan ácsorgott. – Ugyanahhoz a pszichológushoz. Tudtad?

– Tudtam – bólintott Jan. – És neked mit mondott? Ugyanazt, amit nekem? Hogy én valójában csak a te kivetített problémáid halmaza vagyok, és hogy szét kéne válnunk?

– Nem – rázta meg a fejét Alecta. Jan rápillantott, de nem látta a n? arcát a háta mögül t?z? napfény miatt. Alecta csak egy sziluett volt, aranyló körvonalakkal.

– Nem? – kérdezte a férfi. – Hanem?

– Azt kérte, hogy kegyelmezzek meg neki – mondta Alecta. – Mert gy?löl téged, amiért én a tiéd vagyok, és mindent megtett, hogy elszakítson t?led, és hogy tönkretegyen téged lelkileg, és közben engem magához próbált édesgetni. Azt kérte, bocsássak meg neki, amiért megpróbált közénk állni.

– Hogy mi az isten van? – ült fel hirtelen Jan. Teljesen elfehéredett az arca, keze pedig ökölbe szorult. – Ezt csak kitalálod, hogy megutáltasd velem, ugye? Hogy magadhoz láncolj, hogy értelmetlenné és gonosszá tedd a szavait!

– Ráébredt, hogy ki vagyok valójában, Jan – folytatta a n?. – Tudod, mit feleltem neki?

– Nem érdekel! Az lenne jó, ha arra felelnél, amit én kérdeztem!

– Megmondtam neki, hogy nem bocsátok meg neki. Nem haragszom és nem vagyok dühös. Soha nem vagyok az. De engesztelhetetlen, az igen, és nem is bocsátok meg neki. És a mai nap után neked sem.

– Ó, és ki a franc vagy te, hogy a megbocsátásodért kelljen könyörögni? – Jan ismét hátrad?lt a kanapén. – Csak kavarsz, mindenkit megpróbálsz kijátszani egymás ellen, hazudsz és rágalmazol. Amikor meg segítséget kérnek t?led, vagy megértést, eljátszod a megközelíthetetlent.

– Nem azt mondtad, hogy én csak a te problémáid kivetülése vagyok a pszichológus szerint? Ha az és olyan lennék, amit most felsoroltál, az rólad mesélne.

– Ehh – legyintett Jan. – Mindegy. Ha ismerlek, és ilyen vagy, akkor azért kell befejeznünk, ha viszont nem ismerlek, és én vagyok ilyen, akkor meg azért, mert akkor nem is vagyunk együtt, csak saját tükörképemmel élek együtt, aki véletlenül úgy néz ki, mint te. Egy arc nélküli sziluett egy ablakban, ami kitakarja a fényt. Ez nagyon szimbolikus, nem? És hát nem ez vagy valójában? Úgy szedtelek össze, szinte az utcáról. Egy senki lennél, ha én nem lépek közbe.

– Nem – ingatta a fejét Alecta. – Rosszul látod. Te vagy az én árnyékom. Te, és mindenki más. Rám vetül a teremtés fénye, én kitakarom, és ti születtek meg bel?le a Földön.

– Komolyan? Hát akkor keress egy jobb pszichológust, bébi. És szokj le a drogokról. Sürg?sen. Elismerem, én is durván egoista vagyok, de hozzád képest komolyan eltörpülök, kutyaszar vagyok, semmi más. Mindenki a te árnyékod, és mindenki téged akar! A pszichológusom, akinek két hónapja született meg a második gyereke, és akinek három villája van a városban, mindent eldob, családot, szakmát, életet, csak azért, hogy reménytelen szerelmével ostromolhasson! És persze meghódítani sem tud, minden gyalázatos trükkje dacára! Szánalmas.

– Tudod, mi a baj az emberekkel? – kérdezte Alecta.

– Nem tudom, de majd megmondod. Rögtön azel?tt fogod elmagyarázni, hogy elhúznál a szobádba összepakolni a cuccodat, és elt?nnél. Viheted a bankkártyákat, bármit, csak holnaptól ne legyél itt. Vagy már ma estét?l inkább. Hívd fel Serge-et, és menj hozzá. Vidd a pszichológust is, ha gondolod. Vagy mindenki mást. Égszakadás, földindulás, csak szálljatok ki az életemb?l. – Jan újabb cigarettát vett el?. Meggyújtotta, de nem szívott bel?le többet egy slukknál, csak hagyta parázslani.

– Az a baj, veletek, emberekkel, Jan, hogy azt hiszitek, nélkületek megsz?nne a világ. Azt hiszitek, ti teremtitek az égieket, hogy a ti hitetekt?l függenek.

– Hogy mi van? Hogy jön ez ide? Úgy érted, te is valamiféle égi lennél? Neked is agyadra ment az ?rült szüleid öröksége, a hibás görög neved, amire egész új, bosszúistenn?s mítoszt építettél magadnak? Mondom, pszichológus, bébi, pszichológus! Elköltözöl, és keresel magadnak egyet. Vagy többet. És ha van Isten, vagy csak a te másodrangú égijeid, akkor én megkapom a csodámat.

Alecta biccentett.

– Nem találkozunk többet, Jan – mondta. – És tudod, miért nem?

– Nem. De örülök neki, hogy végre eljutottunk idáig. Viszont ha még egyszer megkérdezed, hogy tudom-e valamir?l, hogy miért, felrobbanok.

– Azért nem találkozunk többet, mert szeretlek. És ezért teljesítem a kívánságod. Holnaptól nem hallasz majd se rólam, se Serge-r?l, se a pszichológusról.

– Miért, mit csinálsz? – kérdezte Jan színtelen hangon, a plafont bámulva. – Úgyse mész el, vagy ha igen, ha elmész örökre, egy hét múlva megint itt leszel.

– Földrengést csinálok, Jan. Ahogy kérted. Holnap reggel.

– Földrengést, ja. És?

– És te meghalsz benne.

A férfi felnevetett.

– Megható. Nem szeretném tudni, mi történne, ha nem szeretnél.

– Nem, valóban nem szeretnéd tudni – ingatta Alecta a fejét –, hogy mi történne, ha nem szeretnélek. Akkor túlélnéd a csodát, amire vágytál, és viselned kéne a következményeit. Szörny? lenne, Jan.

– Értem. Ezért inkább meghalok, mert az könnyed és szórakoztató. És veled mi lesz?

– Én is meghalok – d?lt hátra Alecta. A fény végigfolyt a homlokán, és lecsorgott a szemébe, az arcára, de a szájáig nem jutott el. Az ajkai feketék maradtak. – Hazamegyek, mert elfáradtam. Én leszek az égszakadás, itt a Földön legalábbis.

Jan az órájára nézett, majd feltápászkodott, és egy vállrándítással elindult az ajtó felé.

– Te teljesen hülye vagy – vetette oda még búcsúzóul Alectának. – Orvosi értelemben is. És ez nem változtat semmin. Elt?nsz, visszajössz. Csodák nincsenek.

Soha többé nem találkoztak.